Szuverén jogaink

Mintha az olimpiára készülnének vívásban, olyan csörtéket vívnak az uniós jogászok a nyár közepén. Az uniós gépezet mindössze pár óra leforgása alatt és csak a mai brüsszeli idők slágertémáiban, a Magyarországgal és Lengyelországgal kapcsolatos szuverenitási ügyekben kiizzadt magából egy-egy kötelezettségszegési eljárást a magyar gyermekvédelmi törvénnyel és egy hasonló lengyel jogszabállyal szemben. Ezenkívül Brüsszel az EU bírósága elé citálta hazánkat egy újabb menekültügyi kérdésben, miközben ez a luxemburgi bíróság pedig elmarasztaló ítéletet hozott a lengyel igazságügyi reformról. Szép lista ez ilyen rövid idő alatt: fizetőpincér legyen a talpán, aki plajbász nélkül visszamondja, és akkor a reszlit, a korholó európai bizottsági nyilatkozatokat még nem is számoltuk. Mindenesetre az örök brüsszeli elvárás szerint a két országnak – ahogy párttörténetből tanultuk anno – most önkritikát kellene gyakorolnia, hanyatt-homlok az uniós joghoz igazítva a hibádzó jogszabályaikat. Régebben sokáig tartotta magát a magyar sajtóban az a metafora, amely egy bugyuta párhuzammal nebulóknak láttatta az újonnan csatlakozó, kelet-közép-európai országokat, akik majd kiesnek a padból, úgy igyekeznek megfelelni a brüsszeli tanító bácsi elvárásainak, hogy ne kapjanak fekete pontot.

Ám ezek az idők véget értek – budapesti és varsói időszámítás szerint biztosan. E két ország – jobboldali kormányokkal az élén – nem adta fel a szuverenitásuk védelmében folytatott harcát. Óriási segítség és muníció ehhez a lengyel alkotmánybíróság új döntése, amely a vitatott igazságügyi reform ügyében kimondta: a nemzeti jog előbbre való lehet az uniósnál. Ennek kinyilvánítása jelentőségében a német alkotmánybíróság tavalyi ítéletéhez mérhető, amely ugyanerre a következtetésre jutott az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programjához kapcsolódóan. Brüsszelben nagyon nem örültek a német döntésnek sem, de nem is annyira a máskülönben engedelmes német politikától, hanem pontosan attól tartva, milyen rossz precedens lesz ez nekik a magyar és a lengyel szuverenitási ügyekben. Az is lett. Míg a kötelezettségszegési eljárásoknak előbb-utóbb rövid végük lesz, akár az angol álmoknak a Wembley-ben, a lengyel döntés az aktuálpolitikai szintről a bíróságokéra emelte a gyakran a migrációhoz vagy a genderideológiához kapcsolódó szuverenitási vitát. Vannak, akik a brexit mintájára máris polexitet emlegetnek, felvetve a lengyel uniós kilépés lehetőségét. Itt még messze nem tartunk – amúgy is zongorázni lehetne a különbséget London és Varsó gazdasági mozgástere között –, de Brüsszel és Varsó nézeteltérései láthatóan tovább éleződnek. Morawiecki kormányfő kettős mércével vádolta meg az EU-t: politikai okból „ugrik” Lengyelországra, míg a „jó nebulóknak” elnézi a csínytevéseket.

Régebben sokat emlegették a szubszidiaritás fogalmát, ám azóta mintha elsikkadna. A spicces úrvezetők szondázására is alkalmas kifejezésnek ez a meghatározása: „kizárja az unió beavatkozását azokban az esetekben, amikor egy kérdést a tagállamok hatékonyan tudnak szabályozni”. Olyan demokráciában valóban aligha szeretnénk élni, amelyben csak a brüsszeli jogászoknak – és a mögöttük álló érdekcsoportoknak – tetsző törvényeket lehet hozni, és még hálásak is lehetünk, amiért a csip-csup kérdésekbe nem szólnak bele. Mármost Varsóban úgy vélik, a szejm maga is törvényt tud alkotni a bíróságokról, Budapesten pedig úgy, hogy az Országgyűlés hatáskörébe tartozik a jogalkotás a 18 éven aluliak szexuális neveléséről. Ez szuverén – vagy ahogy a népnyelv vicces katakrézisként őrzi az eredeti elszólást: szuvenír – jogunk.